Bejárat

Hayley & Caroline

Klausék visszatértek, és én megcsókoltam őt. Én megcsókoltam Klaust... Szerintem mindenki értheti, hogy miért akadtam ki. Nem is értem, hogy ez az egész hogy a francba történhetett meg?! Mindig azt mondtam mindenkinek, hogy nem érzek iránta egymást, de mindig tudtam, hogy legbelül érzek iránta valamit. És a legrosszabb, hogy most már ezt Klaus is tudja. És a legnagyobb kérdés; miért érzek iránta bármit is? Hisz annyi fájdalmat okozott a barátaimnak, nekem... De mindezek ellenére is megfogott benne valami, valami ami legbelül nem akarok leállítani. De Tyler... Nem! Tyler választott, és nem engem választott... Áhh, egyszerűbb lenne ha elmennék inkább a Mikaelson villához és megbeszélném ezt Klaussal, szerintem mind a kettőnknek ez lenne a legjobb. Megbeszélni mindent.
El is indultam a villa felé, vámpírsebességgel egész hamar ott voltam. Mikor oda értem csengettem. Nem volt semmi. Újra csengettem. Újra nem volt semmi. Újra csengettem. Végre ki is nyitotta valaki, de nem az akire számítottam.
- Neked is szia Hayley. - mondtam gúnyosan. Soha nem ápoltam vele jó viszonyt. Miért? Hah... nem is tudom! Ne sokszor találkoztam vele - szerencsére - de mikor Tylerrel láttam az ép elég volt. Nem is kellett több.
- Klaussal szeretnék beszélni. - adom meg számára a válaszomat.

Hayley & Caroline & Klaus

A hazaérkezésem óta még egyetlen percet sem töltöttem el, a valaha otthonunknak nevezett, paloták méreteit megszégyenítő, családi villánkban. Bár a családi szót ebben a pillanatban erősen megkérdőjelezem. Mióta ugyanis megtudtam, hogy Rebekah a hátam mögött szervezkedett ellenem, azóta hallani sem akarok a fennhőkölt szónoklatokkal körül ölelt, híres - neves családomról. Ha most nem foglalnának le egyéb teendőim bizonyára egy bársonyborítású koporsóban végezné, ha nem tanulta még meg a leckét idáig, akkor majd eztán megfogja. Csak hogy itt van nekem a szent és sérthetetlen bátyám, aki még a széltől is óvja a kishúgunkat és hosszú prédikációk közepette próbálja rám verni ezer éves hibáimat. A szemem előtt megjelenik az alakja és szinte már hallom a magam előtt elképzelt képtől a szokásos hanglejtésben megszólalni: " Niklaus... " Az ilyen és ehhez hasonló kezdetű vagy végű mondatok mindig egy dolgot vetítenek előre: veszekedést. Mellesleg nem mintha kérte volna bárki is, hogy véleményt nyilvánítson. Lábaim lassan, megfontoltan mégis határozottan szelik keresztül az emeleti folyosót, megállva egy - egy festmény mellett, amelyek mind az én kezem munkáját dicsérik. Egyre közelebb érek, ahhoz a szobához, amibe talán én térek be a legritkábban, ami csak azért lehet furcsa, mert én vagyok annak a lánynak az apja, aki itt alszik. Az ajtó előtt két mogorva képű vámpír ácsorog, akik azonnal utat biztosítanak nekem, mikor az ajtó elé lépek és halkan lenyomom a kilincset. Már majdnem elfeledkeztem arról az igazán el nem hanyagolható momentumról, hogy szállodát kellett nyitnom a házamból. Terveim szerint csak Marcel tért volna velem ide, de ő ragaszkodott az alantas, semmitmondó kolóniájához, akiknek még napfénygyűrűjük sincs, ezért aztán egész nap a villában gubbasztanak, minden négyzetcentiméteren belebotlom egybe. És még csodálkoznak azon, hogy sosem vagyok itthon. Becsukom magam mögött az ajtót és a fehér fából, barokkos mintákkal kifaragott bölcsőhöz lépek, amiben ott alszik a lányom. A torkom egy pillanatra összeszorul és nagyot kell nyelnem, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Nem szeretek idejönni akkor, amikor Hayley is itt van, amikor pedig Elijah is itt tartózkodik, akkor meg pláne nem. Az ég előbb szakad rá a fejemre, a föld előbb nyílik meg alattam, mint hogy végignézzem az enyelgésüket. A kezem a bölcső szélére helyezem, majd óvatosan megfogom a lányom kezét, ami olyan kicsi, hogy sokszor belefér az én hatalmas tenyerembe, szinte elveszik benne. Egy villanásra elmosolyodom, amikor megcsörren a telefonom és jobbnak látom hát távozni, mielőtt a kislány felébredne. Még az ajtóhoz sem érek, de az már megnyílik előttem, legalább valami hasznát is veszem ezeknek az ostoba vérszívóknak. Kiemelem a zsebemből a készüléket és a kijelzőn megpillantom a jól ismert nevet. Ő vált a legbiztosabb kémemmé New Orleans-i tartózkodásom alatt, vagy legalábbis erősen próbálkozott. Természetesen szeretném kideríteni ki tette a földdé egyenlővé a birodalmamat. Ismét. Rövid ideig hallgatom a felesleges és ostoba mentegetőzését, magyarázkodását, majd elindulok a lépcsőn lefelé közben felhívom a figyelmét arra, hogy ezek engem egyáltalán nem érdekelnek. Ha van valami, amit ki nem állhatok, akkor azok az üres fecsegések és kifogások.
- Ne kelljen emlékeztetnem téged arra, hogy miért is vagy ott. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá szívesen kitépem a gerincedet a helyéről, hogy aztán ledugjam a torkodon puszta emberbaráti szeretetből. Nem vagyok jó kedvemben, úgy hogy, ha csak valami értelmes dolgot nem tudsz hozzáfűzni az eseményekhez, akkor kérlek ne rabold a drága időm! - mosolyodom el, ahogy könnyeden intézem a szavakat a vonal tulsó végén lévő személynek, néha még saját magam is meglepem a cinizmusommal. Kinyomom a telefont és a nappali felé venném az irányt, azt hiszem szükségem lenne egy szíverősítőre, amolyan kanadai wiskey formájában, amikor nem várt képpel találom szembe magam. A bejárati ajtóban Hayley és Caroline ácsorognak úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez, holott mindenki tudja, hogy nem az.
- Hayley, világosíts fel kérlek arról, hogy mióta te fogadod a vendégeket? - sétálok közelebb hozzájuk, majd megállok a barna hajú vérfarkas lány mellett. - Erre azt hiszem meg vannak a megfelelő emberek, menj vissza a szobádba. - utasítom már - már parancsolóan, mert Hayley az a személy, aki általában szeret fecsegni, főleg másoknak, főleg rólam és főleg rosszat. A tekintetem Caroline-ra téved és az arca vonásait fürkészem, ha azért jött, amiért gondolom, akkor többet jelentett neki, mint azt hittem.