Erdő

Caroline & Klaus

A hűs szellő óvatosan és lágyan érinti meg az arcom, a tekintetemmel hol a lábam alatt összereccsenő faágakat, hol pedig a fák lombjai között beszűrődő fénysugarakat kémlelem. Mystic Falls. A hely, amely valaha az otthonom volt és a hely, amely pokollá tette az egész életemet. És mit sem változott. Amikor elindultam innen még volt célom, de most már nem vagyok benne biztos, hogy merre is tartok, akiknek veszniük kellett, azok mind meghaltak, én meg itt maradtam a kielégítetlen bosszúvágyammal a világ felé. Ráadásul időközben apa lettem. Különösebben sohasem érdekelt a család fogalma, hiszen ha belegondolok, hogy én mint nevezhetek családnak, akkor nevetségesen egyszerűen azt a következtetés kell levonnom, hogy megbolondultam. Kit nevezek én családomnak? Elijah-t? Aki éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy megváltozzam? Miért is kellene? És akkor hol maradnak azok a bölcs gondolatok, hogy aki szeret az magadért szeret, meg hogy senki kedvéért ne változzunk meg és a többi és a többi. A szomorú tényállás az, hogy a bátyám mindenkit elfogad  a természetes tulajdonságaival, mindenkit, aki nem én vagyok. És Rebekah? Aki fejvesztve rohant, hogy mindig előbb álljon ki mások mellett, mint hogy egyszer nekem igazat adjon. Na ez aztán a család, mondhatom. És akkor ott van a gyerekem. Mélyet sóhajtok, ahogy a tüdőmbe rekedt levegőt kiszorítom onnan, majd megállok egy villanásra, lehunyom a szemem és hagyom, hogy a levelek között beszökő fénysugár melegséggel borítsa el az arcomat. Milyen régen éreztem már ezt, megállni egy pillanatra, kisöpörni az elmémből az üres és felesleges gondolatokat, majd átadni magam a természet oltalmazó ölelésének. Ezek azok a dolgok, amik talán még engem sem vetnek meg. Lassan nyitom ki a szemeim, pár pillanatig még bámulok az eltakart magasságokba, majd újra elindulok, a lábam alatt hangos ricsajjal adják meg magukat a zörgő levelek, száraz faágak és minden más, ami az utamba kerül. Nem erőszakos léptek ezek, csupán árad belőlük a határozottság. Nézem a magam előtt virágzó talajt, majd megemelem a tekintetem és megállok egy villanásnyi időre, mert megpillantok valakit, valakit, akiről nem is reméltem, hogy most találkozhatunk. Az arca szomorú érzéseket közvetít, a szeme csalódottságot áraszt mélyen elmerülve a gondolataiban és érzéseiben. Akár tovább is sétálhatnék, anélkül, hogy felhívnám a figyelmet magamra, el is suhanhatnék, mintha ott sem lettem volna, hiszen én még mindig Niklaus Mikaelson vagyok, nem mondhatnám, hogy én szerepelek az első helyen a népszerűségi listáján. Elmehetnék, de nem teszem, helyette közelebb lépek és megállok vele szemben, azonban még nem vesz észre, de ez csak pillanatok kérdése, ugyanis a szeme sarka összerezzen, amikor meghallja egy hozzá közeleső faág roppanását a lábam alatt. A szemem megvillan a napfénytől és elmosolyodom, ahogy a tekintetemmel körbeölelem.
- Hello, Caroline.

Caroline & Klaus

Pont ahogy sejtettem, úgy reagált, arra, hogy meglátott, mindenféle érzést, ami eddig ott motoszkált benne, egy hang, egy mozdulat, egy tekintet, egy személy jelenléte kiölte benne. Erre még mindig csak én vagyok képes, a legalávalóbb személynek, a legalantasabb és szánalmasabb gazembernek is jár a bocsánat, kivéve nekem. Nem mintha szükségem lenne megváltásra vagy bármilyen ilyen felhőkölt szituációra, hallgatom ezt eleget Elijah szájából. Már erősen elgondolkoztam, hogy kiköltözöm a villából, mert elegem van belőlük, de miért mennék el, hiszen az az én házam. Caroline csak bámul rám, tagadhatatlan, hogy az elméjében már háromszor megforgatott a földön és belém vágott egy karót. A pokol tüzében kellene égnem, már ha ez egyáltalán lehetséges volna. Nem csak azért, mert halhatatlan vagyok, hanem azért is, mert nincs kedvem hozzá és unalmas. Visszagondolok, hogy ez a szedett vedett társaság hányszor próbált megölni, csak azért, mert képtelenek voltak egyetlen fogalom értelmezését végrehajtani. Halhatatlan. És lám - lám, merre is van most ez a lassan csődtömeggé süllyedő banda? Se egy idegesítő hasonmás, se egy ostoba Salvatore, egy orvérzésig kántáló boszorkány, se a világot megváltó pultos, aki mellesleg az én húgocskám kis szeretője vagy és ez talán a legfontosabb, sehol a hálátlan Tyler. Görcsbe rándul a gyomrom a fintortól, ha belegondolok, hogy azt az elfuserált nyavalyást én hoztam létre. Talán jobban tanulmányoznom kellett volna mielőtt bármit is kezdek vele, bár szerintem élete fénypontja volt, mikor kitörtem a nyakát. Kár, hogy utána mégis felébredt. - Egyedül, kedvesem? Csak nem ütött ki valami fatális hiba, hogy egészen idáig menekülj? - teszek egy lépést mosolyogva feléje, a cinizmusom ismét jól érezhető és bár vele szemben nem szokásom megütni ezt a hangnemet, nem leszek kedves csak azért, hogy bevethessek egy újabb trükköt, hiszen ő már választott és jól ismerjük a döntésének főszereplőjét. Tehát aztán inkább, amolyan érdeklődéssel fordulok feléje, hátha az elméjében nem fog még egyszer megkarózni. Biztos valami eget rengető probléma lehet, amiért itt ácsorog. Látom az arcán a szomorúságot, nem tudja eltitkolni és hiába próbál elutasítónak mutatkozni, én mindig is tudtam, hogy ez csak egy nagyon jól megerősített álca része. Hiszen ki az, aki jobban megérthetné a problémáit, mint én? Hiszen én kívülálló vagyok az ő világából, mégis teljes rálátással bírok, ugyanakkor életének egyik szereplőjével sem vagyok elfogult. Várom, hogy hátha válaszol, de csak bámul rám, a tekintetünk találkozik és tagadhatatlanul kipattan benne az a szikra, ami eddig is mindig megjelent, csak ő, ha lehetősége adódott rá inkább letagadta, hiszen én még mindig Niklaus Mikaelson vagyok.  

Caroline & Klaus

Elmosolyodom az ösztönös reakcióján, ahogy undorodó stílussal és lekezelően próbál velem beszélni, közben saját magában vívódva ordító lelkével küzd. Nem kell kimondania, hiszen nagyon is tisztában vagyok én ezzel, mindig is tisztában voltam vele, hogy van egy fajta vonzalma felém, csak fél. Fél, hogy ha ezt kimutatja, ha megmutatja igazi belsőjét és vágyait, akkor a barátainak nevezett valakik majd elutasítják és megutálják. Holott a barátságban elvileg ilyesfajta dolog nem létezik, bár én aztán igazán nem tudom, mivel sosem voltak barátaim, de valahogy így tudnám elképzelni. Másrészt, mióta is kell bárki másnak megfelelni saját magunkon kívül? Mi állítjuk fel a korlátainkat, mi hozzuk meg a döntéseinket, mi gyötrődünk avagy úszunk boldogságban, tehát aki egyes egyedül kritikát mondhat és ítélkezhet, az mindig mi saját magunk vagyunk. Sosem éreztem késztetést arra, hogy mások által megszabott korlátok között éljek, csak azért, hogy mennybe mehessek náluk. Mégis mi hasznom volna nekem ebből? Megsúgom én, hogy semmi.  Hátrálok pár lépést és körbetekintek a fák között, majd újra rápillantok jóleső mosolyommal. - Csak elmélkedem, nyugtatóan hat rám a természet, valamint talán megtalálom a következő festményem témáját. - válaszolom egyenesen a szemébe nézve, majd úgy döntök tovább haladok, nyilvánvalóvá tette, hogy nem vágyik a társaságomra, vagy legalábbis erősen tagadja. Nem fogom győzködni, nem fogok mondani semmit, hiszen miért is tenném? Unom már, hogy mindig elvárják, hogy én boruljak a lábuk elé. Ugyan soha nem tettem meg, de a tény, hogy ezt elvárják egyszerűen undorító. Viszont azért még egy kérdésre szeretném megkapni a választ és tudom, hogy perceken belül meg is fogom kapni. - Természetesen semmiféle körülmények között nem állt szándékomban megzavarni, így további szép napot és kellemes gondolkodást kívánok, feltételezem megéri így egyedül. - pillantok rá majd elhaladok mellette egészen közel és óvatosan lépkedem a fák között, ha hagy elmenni akkor talán én tévedtem, azonban ha nem, nos akkor nagyon is igazam volt. És Niklaus Mikaelson ritkán téved, nagyon ritkán.